Bemutatkozik az iskola

Rossz lenne, ha nem lenne ez a rendezvény. Már hagyomány, hogy február utolsó hétvégéjén, szombaton délután megrendezzük ezt a rendezvényt. A tanév ezen szakaszán már mögöttünk van a szavaló verseny, a mesemondó verseny, a színjátszó-nap, meg még egy csomó minden. Ezért az eddigi legsikeresebb produkciókat újra megnézhetjük, meghallgathatjuk.

Szerencsére bőven van, volt miből válogatni. Rossz lenne, ha nem így lenne, mert a szülők sem biztos, hogy a versenyen ott tudtak lenni, így egy egyébként is szabadabb napon erre több a lehetőség. Azután pedig a nézők - a szerencsések - is szívesen megnézik/hallgatják újra. Sokszor a család, de még a gyerekek, vagy a pedagógusok is csak a legrondább részét tapasztalják: a felkészülést. Mire jön a verseny napja, kiderül nem tud ott lenni az anyu, apu. Ilyenkor február végén erre is van lehetőség. Amikor először ilyet rendezett az iskola igazából mi magunk is meglepődtünk, hogy mennyi mindennel is foglalkoznak a gyerekek. Persze a dolgos hétköznapokon is tudjuk, de amikor kosárba fogva előttünk van, csodálkozunk csak igazán. Február 28-án délután ezen túl is gazdagabbak lehettünk, hiszen nagyon szép előadásokat láthattunk.Egy szereplő mindig izgul. De tegnap valahogy ezt nem lehetett látni. Ellenkezőleg. A felkészült magabiztosság járta át a szereplőket. Nem "csak" elszavalták a verset, hanem előadták. Sokszor mondtam magamban, hogy a televízióban ilyet miért nem látni. S ezzel a gyerekeket értékeltem is. Nem hiszem, hogy lenne olyan valaki, akit nem szórakoztatott - nevettetett meg - Filus Csilla, Földes Péter Barnabás szavalata, Vagy Mezei Lénárd mesemondása. De fantasztikus volt közelről látni Novák Áron versmondását is: a szemén is látszott a verse, szívből mondta, mintha naponta tapasztalt érzéseit tolmácsolta volna. Tette mindezt hitelesen. Persze ezt el lehet mondani minden szereplőről. Sokak nevében köszönöm a gyerekeknek ezt a szép délutánt estét! Azoknak is, akik nem látszódtak, akik mindi észrevétlenek: a felkészítőknek. Csak az tudja, milyen nehéz ez, aki már csinálta. Még a legalaposabb, leglelkiismeretesebb felkészülés is nagyon sokszor bakiba torkollik. Egy néző csak azt veszi észre, hogy hiba volt. Azt mondom, ez nem baj, hiszen nem színészeket, zenészeket, táncosokat, előadóművészeket néztünk - bár sokszor ezt megkérdőjeleztem -, hanem gyerekeket, akik elsősorban iskolások. Hétfőtől matekot, magyart tanulnak, leckét írnak, "mellesleg" olyan dolgokra képesek, amelyekre nagyon kevesen: egész délután le tudnak kötni időseket, fiatalokat. Szórakoztattak, elgondolkodtattak, megnevettettek. Sikerült elfelejteni a gondokat, problémákat, fáradtságot, bajt. Ez csak a legnagyobbaknak a tulajdona.

A műsort szünetek tagolták. Ekkor a gyerekeket a szülői munkaközösség tagjai látták vendégül. Volt szendvics, üdítő. Az anyukák-apukák ezt még délelőtt előkészítették, a hozzávalókat előteremtették. Nélkülük sem így zajlott volna a délután. Mellettük nagyon sokan tettek hozzá kicsit vagy sokat. De mindenkinek a munkáját köszönet illeti. A segítők egy "KÖSZÖNÖM" gazdái lettek, a fellépők pedig emléklappal gazdagodtak.

Az is hagyománya a rendezvénynek, hogy ilyenkor kerül átadásra, az „Év szülője” díj. Az idén ez a megtiszteltetés Komlós Zsoltot érte. Ezúton is gratulálunk ehhez, és köszönjük az eddigi segítségét. De ez a legkevesebb. A segítő szülőknek a legnagyobb jutalom talán a saját gyerekük produkciója, lelkesedése, hozzáállása. Nem hiszem, hogy lenne olyan szülő, aki ne lett volna büszke saját fellépő gyermekére. Végül is ez az egész értük és róluk szól. Még egyszer köszönöm ezt a délutánt. Nagyon jól éreztem magam.